¹⁹Mivel tehát, testvéreim, bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe Jézus Krisztus vére által, ²⁰azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; ²¹és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: ²²járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, ²³a testét pedig megmosták tiszta vízzel. A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. ²⁴Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk. ²⁵Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást annál is inkább, mivel látjátok, hogy közeledik az a nap.

Amikor először éltem át, hogy nem engedtek be egy templomba, mert a nyári hőségben ujjatlan ruhában voltam, akkor bevallom mélységesen felháborodtam. Aztán természetesen megszoktam. Vagy kardigán, esetleg kendő, vagy kihagyom a városnézésből a templomokat.

Máskor meg azért maradtam kívül a templomon, mert későn érkeztem, és már tele volt. Nem fértem be. Biztonsági okokra, előírásra hivatkozva egyszerűen nem engedtek be az istentiszteletre. Akkor is fel voltam háborodva. Nem lehet bemenni a templomba?

Azok az emberek, akiket megszólított egykor a Zsidókhoz írt levél szerzője, azok jól ismerték a határokat és a kereteket. Tudták meddig mehetnek el a templomban, tudták, hogy a templomnak a legbelső része elérhetetlen számukra. Mindegy mikor érkeznek, mindegy milyen a ruhájuk, így is -úgy is zárva van előttük.  A kárpittal leválasztott Szentek szentje ez a hely, ahol a szövetség ládáját is őrizték. Hitük szerint, ez Isten lakhelye, ahol különleges, megfoghatatlan módon van jelen. Ezért ide senki nem mehetett be, csak a főpap, s ő is csak évente egyszer, rövid időre, hogy bemutassa a nagy engesztelő áldozatot.  Hiszen senki nem volt sem alkalmas, sem méltó ahhoz, hogy Isten jelenlétébe lépjen. A kárpit egyértelműen jelezte, nem lehet. Van ennek a helyzetnek egyfajta feszültsége, egyrészt Isten jelen van népe között - ez senkinek nem volt kérdés - másrészt nem lehetnek a közelében, nem élhetik át a mély közelséget vele.

Mi lenne velünk egy olyan világban, amelyben Isten jelen van, de mi nem lehetünk a közelében?

Amit most átélünk, az arról szól, hogy nem lehetünk a templomi istentisztelet közelében. Eddig magunk döntöttünk arról, hogy belépünk-e a templomba vagy sem. Magunk döntöttünk, kedvünk, időnk alapján arról, hogy mire szánjuk a vasárnap délelőttöt. Ahogy magunk döntöttünk arról is, hogy közösségben, vagy a magunk módján éljük meg a hitet. Ma viszont nem mi döntöttünk. Talán ezért fájóbb a hiánya is. Meg talán azért is, mert megszoktuk, hogyha baj van, akkor, ha akarunk, futhatunk a templomba. De ma, hiába szólnak a harangok, hiába futnánk félelmeinkkel, tanácstalanságunkkal, kétségbeesésünkkel a templomba, istentiszteleti közösségbe, nem lehet.

Ma böjt 5. vasárnapja, Judica vasárnapja van, amely a 43. zsoltár latin fordításának kezdő szavairól kapta a nevét: Judica me, Deus! - Ítélj meg, Istenem! De a zsoltár szövege így folytatódik: …ismerd meg ügyemet, és légy pártfogóm!

Mi lenne velünk egy olyan világban, amelyben Isten jelen van, de mi nem számolhatnánk az Ő pártfogásával? Mi lenne velünk egy olyan világban, ahol Istennek csak az ítéletével, de a párfogásával nem számolhatnánk? A zsidó levél írója arról tesz bizonyságot, hogy ettől nem kell félni.  Ezért annak a közösségnek, amelyik azt élte át, hogy nincs út, azt mondja, hogy van. Annak a közösségnek, amelyik azt a leckét tanulta meg, hogy nem léphet Isten színe elé bűnei miatt, azoknak most azt mondja, hogy mégis lehet, mert van egy út.

S ezt mondja ma is mindazoknak, akik azt érzik, hogy nincs tovább, nem vezet út tovább. Hogy ajtók és falak veszik körül.  Hogy elfogytak a lehetőségek, és nem maradt más, mint a tehetetlenség, kétségbeesés és a beletörődés.

A Zsidókhoz írott levél szerzője, az Újszövetségnek ez az ismeretlen igehirdetője ezt írja: Bízhatunk abban, hogy bemehetünk a szentélybe, Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amit ő nyitott meg előttünk.

Ez a bizalom szó, amit az eredeti szöveg használ, nem az élethez, helyzethez való optimista hozzáállást, hanem a teljes bizalmat és bizonyosságot fejezi ki. Vannak utak, amik elfogynak, vannak ajtók, amik bezárulnak, de ez az új és élő út ez megmarad. Ezzel lehet számolni, ezzel lehet tervezni még a legkilátástalanabb helyzetben is. Sőt, amikor már egyáltalán nem számolunk vele, akkor is ott van. Ahogy olvassuk szintén ebben az újszövetségi iratban: Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. (Zsid 13,8)

Ehhez a bizonyossághoz kapcsolódik a levél írójának útmutatása, ami hiszem, ma különösen aktuális: A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett.

Nem emberi ígéretekre alapozzuk reménységünket. A mi reménységünk forrása az irgalmas Isten, az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztus.

Ez a reménység íratta meg Dietrich Bonhoefferrel a gyönyörű éneket:

„Áldó hatalmak oltalmába rejtve
Csak várjuk békén mindazt, ami jő.
Mert Isten őriz híven reggel, este,
Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” (EÉ 355.)

Az ószövetségi ember nem léphetett Isten jelenlétébe. Az újszövetség népeként azonban ott tudhatjuk magunkat. Nem magunk miatt. Hanem azért, mert Ő maga jött közel hozzánk. Ő lépett be a mi életünkbe. Ahogy olvassuk: megtisztított, megmosott az ő vére által, hogy úttá legyen számunkra. Rajta keresztül találunk utat egymáshoz is. Bár a személyes találkozásaink lecsökkentek, de mégis bíztathatjuk, buzdíthatjuk, erősíthetjük egymást, hogy olyan főpapunk van, aki által szabad utunk van irgalmas Atyánkhoz. Ámen.

Imádkozzunk! Istenünk, Jézus útja a te utad felénk, mely ennek a világnak az igazságtalanságain és szenvedésein át vezetett hozzánk. Segíts meg bennünket, hogy rátaláljunk erre az útra! Erősíts bennünket, hogy járhassunk is rajta a Szentlélek erejével. Ámen.