Emlékeztetőül: gyülekezetünk történetének legutóbbi részét mostani templomunk felszentelésével fejeztük be: 1783. november 30-án, ádvent 1. vasárnapján történt.

Mivel mostani írásunk a karácsonyi számban jelenik meg, jó lenne emlékezni, arra gondolni, milyen lehetett ebben az évben ebben a templomban az első karácsonyi istentisztelet? Nyilván volt német istentisztelet Wohlmut Ferenc német lelkészünk szolgálatával, és külön volt magyar istentisztelet is Asbóth János igehirdetésével. Talán nem túlzás állítani, hogy tele lehetett a templom és boldogan szárnyalt a karácsonyi ének. Sajnos ezeken túl konkrétumot erről az első mostani templomban végzett istentiszteletről nem tudunk mondani. De bizonyosnak tűnik, hogy tele volt a templom!

Azt azonban tudnunk kell, hogy a templombelső azért még nem volt készen. Két nagyon fontos része hiányzott még: az oltár és az orgona. De hát a lényeg az volt, hogy a felépült templomban szabadon lehetett nyilvános istentiszteletet tartani! Az orgonát 1784-ben Jetter Jakab orgona építőmester készítette el. Arra tehát, hogy a gyülekezet éneklése orgona kíséretével egészüljön ki, még egy évet várni kellett. De elkészült ez is. Hálát adhatunk Istennek, hogy szép orgonánk van, amely nemcsak a gyülekezeti ének kísérésére, vezetésére, hanem hangversenyekre is alkalmas.

Az oltárt pedig az orgona után két évvel később kaptuk. Sajnos nem tudjuk származását. Amire azonban érdemes figyelni, hogy az akkori idő szokása szerint ez is úgynevezett "oltár-szószék", vagyis a kettő egybe van építve. Így gondolták eleink: egyetlen helyre figyeljen a gyülekezet az istentisztelet alatt. Ezt az oltár-szószéket megszoktuk már, pedig érdemes figyelni rá. Két oszlopszerű faragás előtt ott áll két oldalt Krisztus és Mózes aranyozott szobra, emlékeztetőül az Ó- és Újszövetségre, egy szóval arra, hogy Isten szövetségre lépett velünk. Az oltárkép 151x74 cm-es nagyságú, témája az utolsó vacsora. A fehér terítővel letakart, szögletes asztal körül ülnek Krisztus és a tizenkét tanítvány. Az asztalon serleg és sült bárány látható, emlékeztetőül Izrael páska vacsorájára. A festmény hátterében van egy félrehúzott kárpit, amely növeli a kép mélységét.
A mennyezetről égő olajmécses lóg. Az előtérben a jobb oldalon látható a lábmosáshoz használt kancsó és egy tál kendővel, Jézus szolgálatára utalva. A kép alsó részén a német nyelvű felirat: "Az én testem igazi étel, az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van." (Ján 6,55-56.) A felirat német nyelvű, mert akkor többen értették azt, mint ma. A mondatnak üzenete és hívó ereje, bíztatása van. S ehhez kapcsolódik még valami a képen, amit kevesen vesznek észre. A tanítványok ugyanis körbe ülik az asztalt (elől Júdás, háta mögött tartott kezében a pénzes zacskó!), de a kör elől nyitott. És mikor lesz zárttá? Akkor, amikor mi is odatérdelünk az oltár köré és együtt - igen gondolatban velük is együtt - vesszük Krisztus testét és vérét. A kör velünk zárul!

A templom három oldalán karzataink azt jelzik, hogy építő eleink nagy gyülekezetre számítottak! Lent pedig - ma talán furcsa már - a templompadoknál található nevek, a "megváltott" helyek. Minden egyes név arról szól, hogy eleink a templomban otthon érezték magukat, mindenkinek meg volt a helye. Ma már inkább arra tanítanak, hogy szívesen adjuk át megszokott helyünket másoknak, olykor betérő testvéreinknek.

A templom stílusáról pedig azt írják, hogy úgynevezett "klasszicizáló", tehát egy régi kort idéző stílus. De ha kívülről nézzük, akkor azt mondhatnánk egyszerűen: pajta-stílus. Igen, bármilyen furcsa, akkor csak ebben a stílusban volt szabad építeni, nem volt szabad templomra emlékeztetni az épületnek! De nekünk ez a hely drága örökségünk, és az Istennel való találkozásunk helye. Legyen ez így az idei karácsonykor is, érezzük magunkat otthon Urunk lábainál, a régiekkel egy kört alkotva!

Keveházi László
(Szegletkő, 2007. Karácsony)