Ezzel az írással sorozatunk végéhez érkeztünk. Hat és fél évtizedet kell összefoglalnunk: 1945-től 2010-ig. Nehéz erről írni, hiszen az idősebbek már átélték ezt az időszakot, saját emlékeik vannak, talán egészen más hangsúlyokkal, mint az emlékezés „idecsöppent” fogalmazójának. Másrészt sokszori tapasztalatom, hogy a fiatalabb nemzedéket mintha nem érdekelné a közelmúlt. Mégis érdemes és biztosan tanulságos is erről az időszakról megemlékezni.

A történet lelki veszteséggel kezdődött. Elsősorban nem anyagiakról kell itt szólni. Volt már szó egyszer egy 1945-ből származó szomorú listáról, a „kitelepülésre kötelezettek névjegyzékéről”. A kitelepítés „okaiként” ezt olvassuk: „német anyanyelvű”, „német nemzetiségű”, „volksbundista”. 967 név! A legnagyobb veszteség természetesen az evangélikus gyülekezetet érte. Kis túlzással szinte felére csökkent egyházközségünk lélekszáma. De gondoljunk bele: micsoda fájdalom lehetett vagonba „költözni” és az ismeretlenbe indulni. S micsoda veszteséget jelentett az itt maradottaknak is hűséges testvéreinktől elszakadni. Bátran mondhatjuk: a kőszegi gyülekezetet ez a veszteség sújtotta legjobban.

De következtek az anyagi veszteségek is. Arról nem tud e sorok írója, hogy a háborúban kár érte volna épületeinket, valószínűleg ilyen is történt. De az ötvenes évek károsodást jelentette ilyen szempontból is. Államosították épületeink jórészét. Állami tulajdonba került az Evangélikus Leánynevelő Intézet, Gimnázium (későbbi Technikum kollégiummal. Ezek nem a gyülekezet, hanem egyházunk tulajdonaként), a Gyöngyös utca 27. sz. épület, az Óvoda, egy Rajniss utcai ház, és a mostani szeretetotthonunknak a konvent-teremtől a Főtér irányába fekvő oldala. Ez bizony nagy érvágás volt a gyülekezet életében. Ami pedig az államosítással együtt járt: szűkült a lelkészi munka az főként ifjúság elérése tekintetében. Az állami iskolában „fakultatív” lett a hitoktatás, ami gyakorlatilag legtöbb helyen, városunkban is az iskolai hitoktatás és ifjúsági munka, és a már korábban említett egyesületek megszűnését, a gyülekezeti munka „szürkülését” jelentette. Tehát ebben a vonatkozásban sem csak anyagi károkról volt szó.

Gyülekezetünk vezetőiről is meg kell emlékeznünk. Ismerős nevek következnek. Weisz Vilmos lelkészünknek még 1944-ben családi okokból kellett távoznia. De akkor már segédlelkészként itt szolgált Fliegenschnee Frigyes (1944–1965), aki több mint két évtizedig gyülekezetünk lelkésze volt. Szolgálata a „mélypontból” lendítette ki gyülekezetünket, talán legerősebb oldala a gyülekezet tagjaival való szoros, szinte családinak mondható kapcsolattartás volt, ami a szétziláló időkben összetartó erőt jelentett. Szabó Lajos (1966–1981) lelkész volt a következő pásztor, akiről nemrég emlékeztünk születésének 100 éves fordulója alkalmából. Kevés, de tartalmas szavú prédikátor volt, aki különösen a presbiterek képzését tartotta fontosnak. Szolgálati idejében újult templomunk is szinte „tetőtől talpig”. Utódja, de közben segédlelkésze is Ittzés János (1981–2000) volt. Igehirdetése máig hatóan gyümölcsöző volt, az ifjúsági munka szolgálati idejében indult újra. Még sokan emlékszünk rá, ő „álmodta” meg mai szeretetotthonunkat. A kőszegiek „vegyes örömmel” vették püspökké választásának hírét, hiszen ez a gyülekezetnek búcsúzást is jelentett tőle, mint lelkésztől. Átmeneti időben dr. K.Remport Péter (2000–2003) és Zügn Tamás (2003–2004) voltak lelkészeink.
Baranyay Csaba (2004–), és Baranyayné Rohn Erzsébet (2004–) – első lelkészházaspárként – szolgálatával új szakasz kezdődött gyülekezetünk életében. Szolgálatuk szinte felsorolhatatlanul sok-sok pozitívumot jelentett, de „értékelésük” legyen a jövőé.

Nem szabad megfeledkeznünk ebből az időből felügyelőinkről, vezetőinkről sem: Arató István (1947–1960), Mohr Imre Mihály (1960–1975), Kunfalvi János gondnok (1975–1981), Szendrő János (1981–1987), Freyler Ernő (1987–1992), Koczor Lajos felügyelő, (1992–), Schwahofer Gusztáv másodfelügyelő (2006–) Hála Istennek a segítők névsorát bővíteni lehetne sok „neves” és névtelen testvérünkkel is.

Az előző szakasszal átléptük az 1989-es esztendőt, amikor a veszteségek után átélhettünk a visszanyerés, más szóval a kártalanítás folyamatát is. Gyülekezetünkben ennek két hulláma volt. 1992-ben a gyülekezet visszaigényelte és kapta is a mai szeretetotthoni részt, a Gyöngyös u. 27. helyett pedig pénzbeli kártalanítást. Ez adott lendületet a szeretetotthon álmának valósításához. A 2000-es évek elején pedig – amikor Országos Egyházunk visszakapta Szakközépiskolát és kollégiumokat – kártalanítást kaptunk többi államosított épületünk fejében.

Így valósult meg Szeretetotthonunk, amelynek ma is 27 lakója van, így épült meg a Zrínyi utcai gyülekezeti terem és lelkészlakás (a Szakközépiskola egyik kollégiumának bővítésével), így született meg városunkban a „lutheránus sziget” tornyunk megújulásával is. Igaz, miközben a toronyban a „kőszegi toronyélményt” terveztük, elárasztotta templomunkat a szennyes ár. De Isten segítségével ma már ezen is túl vagyunk, Isten iránti hálával gondolhatunk arra, aki „építi a várost”. Megvalósult a Gyöngyös utcai épület külső szépítése, javítása is.
Lelkészeink a belső építést is folytatni akarják, ezért a hitoktatáson, a konfirmációi oktatáson és a családi istentiszteleten túl ma már ifjúsági és szenior ifjúsági alkalmaink is vannak a bibliaóra és a 2001-ben újjáalakult énekkar közösségi alkalmai mellett. A gyülekezet minden nemzedékének megvan a közössége.
Istennek adunk hálát gazdag múltunkért, és tőle kérünk áldást a jövőnkre is, hogy ő építsen, és adja meg, amit az igében olvasunk: „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”. Azzal kezdtük az emlékezést, hogy a sorozatunk végére érkeztünk. De bizonyosak lehetünk, hogy gyülekezetünk életének nincs vége, hanem a jövőben, sőt az örökkévalóságban folytatódik.

D. Keveházi László
(Szegletkő, 2010. Karácsony)