Valamikor, talán még gyerekkoromban hallottam, hogy egy jól épített háromlábú szék nagyon biztosan áll. Talán még vannak, akik emlékeznek a régi cipészek háromlábú székére. Könnyen mozgatható, de biztos "munkabázisa" volt a dolgozó cipésznek.

Miért beszélek erről a gyülekezet karácsonyi számában? Hogyan jön ez ide? - kérdezheti valaki. Tudom és vallom, hogy az egyház alapja egyedül Jézus Krisztus. A nemrég lezajlott reformációi ünnep is ezt erősítette. Mégis azt kell mondanom, hogy az örök alapra építve, itt a világban a gyülekezet "három lábon" áll. S az örök és egyedüli alaphoz ez a "három láb" egyszerre szükséges és egymással szemben nem lehet kijátszani őket. Hogy egyszerűen és nyíltan szóljak: az "első láb" az igehirdetés és az istentisztelet. Ha ez elmarad, bizony felborul a "szék" nagyon hamar! Az egyháztörténet régi és közelmúltja erre sok példát mutat. A "második láb" a tanítás és iskola szolgálata. Most, hogy alkalmam volt és van a Dunántúli egyházkerület gyülekezeteivel foglalkozni, sokszor olvastam, hogy előbb építettek iskolát a gyülekezetek, s csak aztán templomot. A gyülekezeteknek fontosabb volt a jövő nemzedék, mint a jelen. Sokszor a történeti kényszerűség is okozta ezt: tanítani szabad volt, de prédikálni bizony nem mindig (ezek voltak és ezek ma is a "filiák", leánygyülekezetek). Más szóval tanítója már volt egy-egy gyülekezetnek, de lelkésze még nem mindig. Erről szólt egyébként az előző fejezet Reményik versével: Ne hagyjátok a templomot és iskolát.
Ma azonban a "harmadik lábról" szeretnék néhány sort írni, ez pedig: a szeretetszolgálat, idegen szóval a diakónia. Történetileg nézve gyülekezetünk szeretetszolgálatának két része volt. Az egyik még ahhoz az időszakhoz tartozott, amikor Kőszegen minden gyülekezeti élet tilos volt. Az 1700-as évek közepéről van szó. A gyülekezetnek temploma sem volt, csak un. "artikuláris" templomban volt szabad nyilvános istentiszteletet tartani. S ebben az időben - mint tudjuk - a környéken az egyedül látogatható evangélikus templom a nemescsói volt. Ennek részleteiben most nem szeretnék belemenni, a lényeg: itt alakult először evangélikus egyházunkban szegény diákok számára "alumneum", ahol a diákok lakhattak és ellátták őket. Sartoris (Szabó) János volt ennek alapítója. Bizony ez is szeretetszolgálat volt, ha "kicsiny magnak" is tűnt. S mi a kapcsolata ehhez a kőszegieknek? Először is az, hogy ha az intézet nemescsói volt, akkor kőszegi bizonyos tekintetben. Hiszen ez volt a "a gyülekezetünk" a nemescsói lelkészek a mi papjaink is voltak. Másodszor pedig
a kőszegi gyülekezet levéltárában őrzünk még ma is egy "Számadó könyvet" erről az alumneumról. S benne a kicsiny adományok egészen 1756-ig, s találunk azokban kőszegi filléreket, adományokat is. Ez pedig azt jelenti, hogy azok a kőszegiek, akik maguk sem voltak gazdagok, találtak módot a szeretetszolgálatra. Sajnos ez az intézmény aztán megszűnt, de mégis jelzés arra, hogy a gyülekezet feladata a szeretetszolgálat is, és ebből már akkor a kőszegiek is megértettek, sőt átéltek valamit.
De a történetnek folytatása van itt Kőszegen is. Szeretnék itt egy képre utalni (magam is nemrégen kaptam meg egy festményben), ami mellett sokszor elmegyünk, csak fel kellene nézni, amikor a Gyöngyös utca 29. előtt haladunk. Erről egyébként már volt szó: a kapu felett magasan egy "timpanon" (háromszög) s ebben: Jézus Krisztus és két kis gyermek. A gyermekek Jézus felé fordulnak, és beléje kapaszkodnak, érdemes a képet tüzetesen megnézni. Ha megszólalna, ezt mondaná: "Engedjétek hozzám a gyermekeket és ne tiltsátok el őket." De itt nemcsak a Jézushoz engedéshez van szó, hanem a Jézusra bízásról is!
A gyülekezet történetében eddig odáig jutottunk el, hogy 1843-ben épült meg az emeletes épület, amely ma is áll. Pontosabban ebben az évben volt ennek a nagy háznak a felszentelése, amely építéséhez az anyagi alap már 1836-ban megvolt. S ebben a házban a lelkészlakások és iskola mellett volt az ún. "Pallisch Intézet", amelynek felavatása 1843. november 20-án volt. Mi volt ez? Egyszerűen: szeretetotthon. Persze nem hasonlított a mostanihoz. Kezdetben három, később hat szegényről gondoskodtak itt, akik nem volt otthonuk, családjuk. S talán kevesen tudják, hogy jegyzőkönyvi nyomok szerint ez az intézet egészen 1917-ig működött, tehát több mint 60 évig. Levéltárunkban ennek is nyoma van: egy másik számadó könyv, amely az adományokról és azok felhasználásáról beszél. Pedig már az első világháborúban vagyunk. Igaz, a lakóiban változott eddigre, már nem felnőttek voltak itt, hanem árva és szegény gyermekek, akik rászorultak a gyülekezet támogatására. - S ehhez jött még: a gyülekezetben mindezek mellett a 20. század húszas éveiben felvetődött egy evangélikus kórház szervezésének, állításának gondolata is. Ez azért nem valósult meg, mert a város is akkor tervezett kórházat, és az evangélikus gyülekezet végül úgy döntött: ezt támogatja, azzal a gondolattal, hogy a rászoruló evangélikus betegek könnyebben bejussanak és gyógyuljanak.
Vagyis, visszatérve az kiinduláshoz: gyülekezetünk "három lábon" állt. Az igehirdetés, a tanítás és a szeretetszolgálat egymás mellett elevenen folyt és élt gyülekezetünkben. Mindehhez jött sokkal később a 2000-es évek elején az új szeretetotthon, a Békesség háza megvalósulása, de ez későbbi, mai történet.
Talán éppen karácsony, és az idei nehezebb karácsony jó, ha nemcsak emlékeztet minket gyülekezetünk szeretetszolgálati múltjára és jelenére. Az igazi karácsony, vagyis inkább Isten megjelent kegyelmének és szeretetének megélése minket is szeretetre és szolgálatra akar indítani kicsiben és nagyban, egyénileg és gyülekezetileg is. S nem volna rossz, ha a mostani szeretetotthonba nemcsak karácsonykor látogatnánk be, hanem jobban szívünkön viselnénk gondjait és többször belátogatnánk azokhoz, akik nem családi körben ünneplik a karácsonyt, vagy élik hétköznapjaikat. Nem ártana elevenebb kapcsolat a gyülekezet tagjai és a szeretetotthon között. Ha ez az írás csak egy valakit is erre indít, akkor nem volt haszontalan emlékezni a "három lábon" álló gyülekezeti és keresztyén életre.

D. Keveházi László
(Szegletkő, 2008. Karácsony)