Talán mindenki tapasztalta, mit jelent a vihar előtti állapot. Talán még süt a nap, lehet, hogy szinte "tűz" is, de már érezni lehet, hogy következik valami, ami a "légkört" változtatni fogja. Nemcsak a természetben és a mindennapi életben vagyunk így, hanem a történelemben is, sőt gyülekezetünk történetében is. A most következő időszakot, helyzetet gyülekezetünk történetében is így lehetne összefoglalni: vihar előtt.

Egyrészt látszólag békésen folyt az előző szakaszban említett csendes és békés építkezés. Talán még emlékezhet valaki, hogy ebben említést tettem az iskola-ügyünkre, s azt ígértem, hogy erről legközelebb kicsit többet írok. Kőszeg város történtének feldolgozója azt írta, nem tud a reformáció előtti iskoláról. Pedig bizonyosan volt, kellett, hogy legyen. Viszont kétségtelen, hogy a reformációval ez az ügy is fejlődésnek indult. Mintha már akkor komolyan vették volna a sokkal később író költőnk (Reményik) szavát: "ne hagyjátok a templomot, s az iskolát." A mostani Jakab és Imre templomban élő gyülekezet valóban nem hagyta az iskolát sem, sőt a kőszegi iskola egyre nevesebb lett és a régióban vezető szerepet is kapott.
Az első rektorunk Túróczi János volt, akit 1592-ben Wittenbergben tanulmányai után lelkésszé szenteltek. De az akkori kor szokása szerint először az iskolai munkával kezdte pályafutását. Nem szeretném terhelni az olvasót a tanítók nevének felsorolásával. Csak egy nevet emelek ki a hosszú sorból: Sármelléki Nagy Benedek nevét. Ő is Wittenbergben tanult, majd 1605 és 1615 között, tehát tíz évig dolgozott a kőszegi iskolában. Korának nevezetes író embere is volt. Még kőszegi munkája előtt Keresztúron megjelent egy verse Nádasdy Ferenc halála alkalmából. Már itt volt, amikor Zvonarics Imre esperes könyvébe előszót írt. Ebben a könyvben a lutheránus tanítást igyekeztek kifejteni. S aztán nem kisebb ember, mint Pázmány Péter ellen emelték fel ugyanők ketten a szavukat: "Pázmány Péter pironságai" címmel. Irodalomtörténetünk a csepregi esperes és a kőszegi rektor könyvét nem értékeli úgy, amint az megérdemelné, legalább mi ne hagyjuk feledésbe merülni! Pedig nemcsak szép írásukról, hanem klasszikus műveltségükről és a Szentírásban jártasságukról is beszél ez a könyv. Tanítónk tőlünk Sopronba távozott. Sajnos a tanulókról nem tudunk, és az iskoláról sem többet, csak annyit, hogy neves és sok gyermeket idevonzó iskola lett.
De gyülekeztek már a viharfelhők, vagy legalábbis a közelgő vihar jelei. Ugyanezek az idők – erről volt már szó – a szabadságharcok évtizedei is voltak, amikor a fejedelmek a haza szabadságával együtt küzdöttek a protestáns egyházak szabadságáért is. Kevés eredménnyel.
A vihar közeledtét 1621-ben a csepregi dúlás jelezte talán először. Ennek az évnek első napjaiban három nap alatt több mint ezer embert lemészároltak Eszterházy csapatai, a lelkészt is a templomban ölték meg. Az egyik templomot fel is gyújtották. A nagy pusztítás híre bizonyára a kőszegieket is megrendítette.
Néhány évtized múlva átcsapott gyülekezetünkön is az ellenreformáció hulláma. 1671-ben a győri katolikus püspök vezetésével csapatok érkeztek városunkba, hogy el-, vagy visszavegyék tőlünk a Jakab templomot. Nehéz és feszült napok voltak ezek. A városi tanács nem akart a parancsnak engedni, amikor a kulcsokat kérték tőlük. Napokig folyt az izgalmas tárgyalás, kis híja, hogy vér nem folyt. Végül is a katonák segítségével betörtek a templomba, átvették azt, és újraszentelték, hiszen "eretnekek" tartottak ott sokáig istentiszteletet. Egyik templomunk hát elveszett. 1673-ban azonban mintha ugyanaz a történet játszódott volna le, de most már az általunk épített másik, a mai Imre templomért. S napokig tartó viták után ezt a templomot is elvették az evangélikus gyülekezettől. Sőt ekkor már olyan keményen léptek fel, hogy a lelkésznek és tanítónak is órákon belül távoznia kellett a városból! S a gyülekezet nemcsak templom, hanem pap és tanító nélkül maradt. Névsorunk alapján 1671-től Gertner Mihály, és 1673-tól Vislicenus György voltak a német lelkészeink, a magyar lelkészről külön szót kell ejtenünk. Menekülniük kellett.
S a vihar előtti állapothoz még egy tény tartozott hozzá, a már említett magyar lelkészünk. Szenci Fekete István 1662-től volt magyar lelkészünk, sőt, kiemelkedő tehetsége miatt 1669–1680 között püspök is lett. Amikor az ellenreformáció vihara elért minket, ő a keményen ellenállók közé tartozott. Egy darabig itthon volt, s aztán a kemenesaljai ellenállók közé ment, s ott vezető szerepet is játszott. De a helyzet tarthatatlanná lett, s menekülnie kellett. Ausztriában elfogták, és börtönbe került. Mi történt, mi nem – tény, hogy a börtönben rekatolizált, elhagyta evangélikus hitvallását. Ez sajnos eddig is szomorú, de az akkori vezetés visszaküldte a már katolikussá lett, volt püspököt Kőszegre bírónak! S bizony ilyen minőségében sokat tett a régi hívei ellen. Az ő izgalmas életét egy Payr Sándor nevű történészünk külön könyvben is feldolgozta. Legyen most nekünk ennyi elég a vihar előtti állapotból!
A külsőleg és belsőleg is meggyengült egyházunk életébe beköszöntött a "gyászévtized", amikor is lelkészeinket és tanítónkat mint "lázítókat" börtönbe vitték, majd azokat, akik nem voltak hajlandók semmi engedményre, gályarabságra hurcolták. Tessék elképzelni, hogy egyházunk egy évtizedig lelkészek és tanítók nélkül élt! És még mindig nem ez volt a legnagyobb csapás.
1681-ben az országgyűlés kimondta, hogy nyilvános protestáns istentiszteletet csak "artikulusba", törvénycikkbe foglalt templomokban szabad tartani. Ezek voltak az "artikuláris" templomok. Innen a kőszegieknek egy évszázadon át a nemescsói templom lett menedékük. Ekkor tört ki igazán a vihar, s következtek a "viharkárok" gyülekezetünk életében. De ez legyen már egy következő része a történetünknek.
Mi pedig adjunk hálát annak, aki a viharnak is Ura, aki a viharban beszáll tanítványai csónakjába és tovább segíti, sőt átsegíti a "másik partra."

Keveházi László
(Szegletkő, 2006. Pünkösd)