„Mert a belső ember szerint gyönyörködöm Isten törvényében, de tagjaimban egy másik törvényt látok, mely ellene szegül az elmém törvényének, és a bűn törvényének foglyává tesz engem, mely a tagjaimban van. Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálra szánt testből? Hálát adok Istennek Jézus Krisztus, a mi Urunk által.

Azért én elmémmel ugyan Isten törvényének, de természetem révén a bűn törvényének szolgálok.” /Róm 7,22-25/

A felolvasott igeszakaszban Pál apostol a saját példáján keresztül mutatja be a hívő ember belső lelki harcát.

Az apostol felhívja a figyelmünket, hogy ez a hívő ember kétféle vággyal szembesül a saját szívében: amikor találkozik Isten törvényével, Isten akaratával, azt akarja cselekedni, de megtalálja magában azt a belső törvényt is, hogy mégsem tudja, időnként nem is akarja. Sokan kérdezhetik, hogy hogyan lehetséges ez? A hívő emberre nem inkább az jellemző, hogy szilárdan képviseli Istent, nem inog, és nem bukik el hitében soha? Még inkább ezt kérdezzük, amikor belegondolunk abba, hogy az apostol magáról beszél. Amikor az apostolt magunk elé képzeljük, nem a „szélingatta nádszál” jut eszünkbe, hanem az a határozott ember, aki megírta az Újszövetség jelentős részét, aki olyan világosan és egyértelműen képviseli az evangéliumot, és fogalmazza meg egyszerű nyelven, hogy mindenki megérthesse azt. És most mégis azt olvassuk róla, hogy harcai vannak legbelül. Sokszor rácsodálkozunk erre, hogy hogyan lehetséges ez? Tényleg igaz ez? Pál arról beszél, hogy igen, így van, a hívő embernek vannak belső harcai. Minden hívő emberben ott van ez a fajta kettőség: szeretet és gyűlölet, akarás és nem akarás, a törvény cselekvése, illetve az annak való engedetlenség vagy annak megszegése, a bűn és az Istennek való engedelmesség, a jó tenni akarása és az azzal való ellenkezés, a hívő szabadsága az Úrban, ugyanakkor a bűn szolgaságának a megtapasztalása. Mindezek egyszerre vannak jelen a hívő ember szívében. Ez pedig egy állandó meghasonuláshoz vezet, sok esetben feszültséget és küzdelmet okoz az ember számára.

Mi is az oka ennek, honnan származik ez a küzdelem, és természetes dolog-e?

Elfogadják tőlem talán a kedves Testvérek azt a gondolatot, hogy valamennyiünknek megvan a saját harca. Felgyorsult világunkban nap mint nap azzal az üzenettel találkozunk, hogy az erősebb, a gyorsabb, a rátermettebb tud érvényesülni. Nem tagadom, hogy az egészséges mértékű verseny előre is vihet, de tapasztaljuk ennek negatív oldalait is: a féktelen rivalizálást, a másik ember kiszorítása, vagy félreállítása révén való előbbre jutást; bizony el kell ismernünk, hogy életünk minden szakaszában külső harcok vesznek körül bennünket, még akkor is, ha a felszínen békében élünk. Ezeket is nehéz megélnünk.

DE talán még ezeknél is sokkal nehezebbek, embert és lelket próbálóbbak azok a harcaink, melyeket saját magunkkal kell megvívnunk. Nap, mint nap otthon és munkahelyen egyaránt.

Családtagokkal, munkatársakkal az örökös mondjam, vagy ne szóljak? tegyem-e? megtehetem-e? külső-belső törvényeink határán meddig mehetek? érzései kavarognak bennünk.

Nem szabad azonban, hogy egymásnak ellentmondó érzéseink lehúzzanak, vagy kétségbe ejtsenek.

Nem szabad, hogy a sokszor egymásnak ellentmondó érzések, problémák elfedjék előlünk a végső megoldást…

Először is alapként le kell fektetnünk azt, amit a 8. fejezet első verse alapján jól tudunk, hogy „nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak”. Azaz a hívő ember bizonyos lehet a jövője felől: örök üdvösség és élet vár ránk Jézus Krisztus golgotai kereszten bemutatott áldozata és feltámadása miatt.

Ugyanakkor ez a szabadítás másként jelenik meg a jelenben, ebben a földi életben. Nem a jövőbeni tökéletesség és bűntelenség jellemző ránk – ezt várjuk, ez a mi örökségünk, reménységünk, de jelen életben mégsem ez az, amit megtapasztalunk –, hanem az, hogy bűnös természetünk megmarad, de ezzel egy időben egy új kezdődik az életünkben: Isten újjászül bennünket. Egyszerre vagyunk az üdvösség örökösei, ugyanakkor még bűnös emberek, akik a bűneikkel harcolnak.

Természetesen ez alatt nem azt értem, hogy a meg nem tért embernek nincsenek belső tusakodásai és harcai. A lelkiismeret-furdalás és a különféle önvád ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. De ezek a harcok nem az Isten akaratának cselekvése iránti vágyából származnak, mint a hívő életében. A hívő ember látja Isten törvényét, gyönyörködik abban, s a harca abból származik, hogy nem tudja azt megcselekedni, hogy ellenkezik vele, mert mást szokott meg, a teste másra vezeti őt. A meg nem tért ember Isten törvényét látva és azzal találkozva csak a félelemmel találkozik: az ítélettől való félelemmel.

Amiatt retteg, és amiatt akar megjobbulni, s ez okoz neki harcot. Az tehát, hogy a hívő emberben megjelenik ez a harc, és küzdeni kezd a bűn ellen, csakis Krisztus szabadításának az eredménye.

Krisztus tehát felszabadít minket a bűn meglátására, hogy küzdjünk magunkkal szemben. Mert a kérdés ez, hogy van-e szabadítás? „Kicsoda szabadít meg?” – teszi fel a kérdést Pál. És az örömhír az, hogy van Szabadító: Jézus Krisztus!

És a lelki harcainkban fontos, hogy idáig eljussunk, hogy van Szabadítónk: Jézus Krisztus! Mert a küzdelemben nem mindig jutunk el idáig. Többféle ember van, aki elkezdi ezt a küzdelmet, de csak bizonyos szintig jut el benne. Sokan vannak a hívők közül, akik odáig sem jutnak el, hogy észrevegyék a bűneiket, tudomást vegyenek azokról, hanem – bocsánat a szóért, de – inkább megkeresztelik azokat. A haragot Istenért való buzgóságnak nevezik el, és annak titulálják. Felületes, képmutató életet élnek, ami tagadja a bűn valóságát, hogy gátolja őket abban, hogy beismerjék, hogy én ettől és ettől a bűntől szenvedek. Mellőzik Isten törvényét, mert azt gondolják, hogyha a szerint akarnának élni, törvényeskedők lennének, és azt gondolják, hogy keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy a törvényt félretehetem, mert szabad vagyok. Csakhogy a hívő ember szabadsága abban mutatkozik meg, hogy Isten akarata szerint él. Sokan sajnos csak idáig jutnak el, és nem tudnak úgy kétségbe esni, mint maga az apostol is tette, hogy „óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg?” Nem látják meg bűneiket.

Mások csak odáig jutnak el, hogy bár meglátják bűneiket, de csak sajnálkoznak azokon, és azt gondolják, hogy tehetetlenek velük szemben.

Vannak olyanok is, akik ezt az igeszakaszt arra használják fel, hogy bűneiket igazolják. Azt gondolják: hát még az apostolnak is voltak ilyen harcai, én is megnyugodhatok, hogy sokszor elbukom.

Mások tovább jutnak el ebben a belső harcban: nem csak látják a bűneiket, nemcsak várják a szabadítást, hanem küzdenek is maguk ellen. De mivel sokszor szenvednek el vereséget, és mivel elfáradnak, ezért elkezdik elveszíteni a hitet és a reménységet, hogy ennek a harcnak valaha is vége lesz, és hogy egyáltalán ebben az életben létezik-e szabadítás. Az ige azt üzeni nekik, hogy tartsatok ki, mert van végső győzelem, és létezik ebben az életben is szabadítás!

Nekik mondja Pál, hogy igen, én nyomorult ember vagyok, de nem ez határoz meg engem. Nem a bűneim miatti szomorúság az, amely meghatározza életemet, hanem Jézus Krisztus győzelme és szabadítása. Mert mit mond az apostol? Azt mondja, hogy „óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem ennek e halálnak testéből?”, mégis azt tudja őszintén, szívének kívánságával mondani, hogy „hálát adok Istennek”: Jézus Krisztus által van szabadítás!

Pál nem türelmetlenül mondja, mint sokszor mi szoktuk, hogy kicsoda szabadít már meg, és Uram, miért késel már megint? Nem csak ezt látja, hanem Isten munkáját is látja az életében. Az apostol, amikor kimondja, hogy „hálát adok Istennek” az Ő szabadításáért, ezzel azt mondja, hogy nyugalmat találtam Isten kegyelmében, amely elegendő nekem. Ez azt a kérdést teszi fel nekünk, hogy valóban elegendő Isten kegyelme nekünk? Annyira elegendő, hogy meg tudjuk magunkban fékezni türelmetlenségünket Isten iránt? Uram, már régóta harcolok, mikor szabadítasz meg? – mondaná a szívünk.

Fontos tehát, hogy a hívő ember harcai során eljusson Jézus Krisztus szabadításáig.

Ha csak a bűn felismeréséig, és az az elleni harcig jutunk, akkor, önmagunk erőlködünk, és harcainkban újabb és újabb bukásokat kell megélnünk. Ha Krisztusra várunk, akkor is lesznek bukásaink, de amennyiben Őbenne tudunk bízni, megjelenhet a hála a szívünkben, mint az apostolnak is, aki őszintén, nem képmutatóan mondta, hogy igen, vannak küzdelmeim, de őszintén mondom, hogy „hálát adok Istennek” az Ő szabadításáért. Krisztus szabadítása adja meg értelmét és erejét a harcunknak. Ámen.

Hegedűs Szilvia
Kőszegen, 2020. március 22.